Jung Ah:
Nyár! Az év legszebb évszaka,amikor az ember teli van reménnyel és energiával. Ahogy ülsz az autóban,a szélvédő ellenére is érzed a nyári friss levegőt,ahogy az arcodba csap,miközben jobbnál jobb zenék dübörögnek a régi furgon műszerfalaiból.
Sora és én,egy olyan úton haladtunk,amiről fogalmunk nem volt merre vezet,de mosolyogva tapostam a gázra,egy jobb élet reményében.
- Jung Ah! Beszereztem egy új albumot. Nemrég debütáltak, nagyon jók. Hallgasd! – Sora volt az én tájékoztató könyvem,ha az új bandákról volt szó,mindig hamarabb ismerte meg az összes bandát,mint én,ezekután lelkesen mutatta meg nekem is.
- A nevük B.A.P, hat szőke fiúból áll,majd megmutatom a beszerzett poszterem is,ha leparkoltunk.
- Szőkék? – kérdeztem vissza.
- Igen,de nagyon helyesek..- lelkesedett és tovább hallgattuk a fülemnek kedves albumot.
Sora mesélt nekem róluk folyamatosan,érdekelt,amit mondott de a vezetés miatt nem igazán tudtam minden szavára figyelni,főleg mikor beértünk Szöulba. Az utca forgalmas volt,olyan,amilyennel még nem találkoztam,de a városnézésünk jól sikerül,mígnem találtam egy ösvényt,ami sűrű erdőbe vezetett. Ráhajtottam az útra.
- Ugye nem akarsz oda bemenni!?
- Mégis hol parkoljak le?
- Nem tudom,de ne egy kísérteties erdőben. Normális vagy?
- Van jobb ötleted? – nem válaszolt,így tovább hajtottam. Bevallom én sem tartottam jó ötletnek,de mivel már a nap majdnem ledobta az ékszíjat ,kénytelen voltam cselekedni.
- Jung Ah? Szerinted ez jó ötlet? – alig mondta ki,belehajtottam egy óriási bukkanóba és innen az út olyan göröngyös lett,hogy Sora majdnem kiesett a furgon ablakán,egyedül görcsösen kapaszkodó kezei gátolták meg ebben. A fejünket nem tudom hányszor vertük be,míg leparkoltam,de ha lovon ültünk volna kevésbé lett volna rázós. A furgon hátuljában a zaj kétségbeejtő volt. Olyan hirtelen tapostam a fékre,hogy lefejeltem a kormányt,nagyot dudálva a végállomáson.
- Auuu! – simogattam a homlokom ,majd döbbent barátnőmre néztem,akinek a haja széttúrt volt ,mint akit megtépett egy tornádó,a tükörbe pillantottam fél szemmel és az én fejem sem volt különb,mondhatni megviselt minket az elmúlt 5 perc.
- he-he-he –nevettem finoman húzva a nyakam,mire a barátnőm is elkezdett hangosan nevetni ,majd így szólt:
- Nézzük meg mi történt hátul. –szálltunk ki a kocsiból. - Vajon túlélték?
- Ha mi túléltük… - nevettünk tovább.
Ahogy kinyitottuk a hátsó ajtót,felzendült bennünk a Volt egyszer egy vadnyugat zenéje és magunk előtt láttuk az ördögszekereket párnák fogmájában. Csak álltunk ott végignézve,ahogy a poharak,ásványvizes palackok az egyik végből a másikba gurulnak.
- Én mondtam,hogy nem jó ötlet volt.
- Sajnálom,ez nem úgy jött össze,ahogy terveztem. De azért be tudtuk jönni.
- Igen,bejöttünk,de hogy megyünk ki?
- Ahogy bejöttünk? – kérdeztem félve.
Ami leeshetett, le is esett, így nagyjából összeszedegettük a dolgainkat,de tudtuk,hogy holnap meg kell ismételnünk,ha kiértünk a beton útra.
Már sötét volt,mikor hívott a természet és megfelelő helyet indultam magamnak keresni. A fák között a susogások és zajok horrorfilmbe illőek voltak. Olyan gyorsan próbáltam visszaérni amilyen gyorsan csak tudtam,akkor eldöntöttem,hogy reggel első dolgom lesz kivezetni a rengetegből. A lakókocsi biztonságosabbnak tűnt,bár nem azért,mert védelmet nyújtott,inkább csak Sora jelenléte nyugtatott egészen reggelig.
Sikeresen kijutottunk a rengetegből egy sima útra,nem tudom,hogy hogyan találtuk meg azt az utat,de biztos nem azon jöttünk be. Az út felfelé kanyargott mígnem a fák mellett haladva Sora rámutatott az előttünk lévő Hanok házra,ami óriási volt,szép és az előtte lévő kis tavacska csak fokozta a látképet. Leparkoltunk a fák tövében nem messze a háztól,az üzemanyagunk már fogytán volt,így nem akartunk tovább csavarogni. A gyönyörű környezet tetszett nekünk,a levegő tisztábbnak tűnt. Ha a fák mögé néztünk,leláttunk a külvárosi házakra. A nagy ház üresnek tűnt és kissé elhagyatottnak a fű már magasra nőtte ki magát,a virágok közt kósza fűszálak emelkedtek a magasba,a kis mesterséges tó,poshadtnak tűnt. - Vajon lakik itt valaki? – kérdezte tűnődve Sora.
- Nem hiszem! – válaszoltam és ezzel leültünk reggelizni,majd gitározni és énekelni kezdtünk. Egy kis idő múlva egy idős férfi sétált felénk. Sora a könyökével kétségbeesetten bökdösött. Azt hittünk,hogy most le leszünk teremtve birtokháborítás miatt,de nem így történt. Az Ajusshi mosolyogva közölte velünk,hogy tehetségesek vagyunk és nagyon szépek,amit mind a ketten pirulva köszöntünk meg. Elmeséltük,hogy miért jöttünk ide és hogy jelenlegi otthonunk az a lakókocsi,ami mögöttünk van. Végül maradhattunk ,azzal a feltétellel,hogy segítünk rendbe rakni a nagy Hanok házat. A buszmegálló ,az ösvény végén volt,ami bevitt a városba minket. A közlekedés még szokatlan volt,de a város rengeteg új élményt nyújtott nekünk. A buszra vártunk már ,ami visszavitt minket az ösvényhez ,de rájöttünk,hogy lekéstünk és csak másfél óra múlva indul a következő járat. A forgalmas Szöuli belvárosban leültünk egy épület tövébe és majszolgattam a cukros fánkom,amit vettünk. Sora gitározni kezdett én pedig énekeltem,körülöttünk az emberek megnéztek ,az intronál nagyot haraptam a fánkba,mellettem Sora nagyot mosolygott az orra alatt,a falánkságom miatt,ahogy az előttem megálló piros sapkás fiú is,aki csak pár percig állt ott,majd elment a barátaival,talán bevárta őket,nem is minket nézett…
Nem foglalkozva a minket bámuló emberekkel énekeltünk tovább,mikor a szatyrom egy idegen felkapta és elfutott vele. - Állj meg! Tolvaj! Az, az enyém. - rohantam utána felkapva a gitárom. Annyira futottam,hogy a lendülettől nem tudtam megállni és belerohantam az előttem sétáló idegenbe,aki az előbb említett sapkás fiú volt. Mindketten a földön voltunk,gyorsan felpattantam, kettőt hajoltam és elnézést kérve tovább futottam a tolvaj után,de nem értem utol.
- A francba! –dobbantottam nagyot a jobb lábammal.
- Jung Ah! – ért be Sora is.
- Sora! –nyafogtam. – Ellopta a fánkom!- ráztam magam hisztisen.
- Héj! Porcukor! – futott utánam a piros sapkás fiú,utána pedig 5 másik.
- Porcukor? –néztem a szaporán lélegző fiúra,Sora meg az orrához nyúlva mutatta,hogy tiszta cukros az arcom,gyorsan elfordulva töröltem meg az arcom és fülig pirultam.
- Elhagytad a telefonod. – szólt a mély,dallamos hang.
- Ahh! Köszönöm szépen hajoltam meg és elvettem a készülékem,amin egy nagy karcolás volt. Szomorúan tapasztaltam,hogy annyira becsben tartott készülékem,ami szinte újszerű volt,már nem az.
- Oh My God!- emelte szájához a kezét a barátnőm. - Mi van? –löktem meg a könyökömmel.
- Te Kim Him Chan vagy! Ők pedig… - nézett a fiúkra a háta mögött,akik valamit kameráztak az utcán. – Ők pedig a B.A.P. – nézett rám csillogó tekintettel Sora,bár én ne ismertem fel a tagokat. Eddig fel sem tűnt,hogy van náluk egy kézi kamera,de így picit lenyugodva már láttam dolgokat,amiket eddig még nem. Próbáltak elsiklani mellettünk,de Sora megkérte őket,hogy írják alá frissen szerzett albumát és még beszélgetésbe is elegyedett velük. Engem még mindig sújtott a fánkom elvesztésének tragédiája…
